Prológus

A temetés napja 

           /visszaemlékezés/

      Az életem során sok mindent tapasztaltam meg, sok mindenre jöttem rá. Rá jöttem arra, hogy azok nélkül is tudsz élni, akik elhagytak, akik hazudtak neked, ők a szemedben már semmit se jelentenek.

     A templom fehér omladozó falainak  dőlve, néztem a feketébe öltözött családtagjaimat, voltak köztük, olyanok is, akiket nem is ismertem, de megtiszteltek engem és a halott szüleimet, azzal, hogy eljöttek és részvétet mondtak nekünk.      

     Kiskoromban mindig is féltem a haláltól, megborzongtam már attól is ha meghallottam, hogy halál. Utáltam temetésekre járni. Kiskoromban még arról álmodoztam, hogy a szüleim ott lesznek az én esküvőmön, de most már minden a porba hullott. Egyetlen ember maradt nekem, akit nagyon szeretek és akiben, sohasem csalódtam, aki számomra, olyan mintha a barátnőm és anyukám lenne egy személyben, ő a nénikém, aki hat éves korom óta ő nevelt fel engem, mert azok akik a koporsóban fekszenek elhagytak engem. Grace nénikémet soha se láttam még sírni és most fehér meggyötört arcát könnycseppek fedik el. Utáltam magam, hogy nem tudtam sehogy se segíteni rajta, nem tudtam felvidítani.

    A gondolataimból Grace nagynénikém közeledő fekete alakja ébresztett fel.
- Hanga mehetünk?- kérdezte.
- Persze, mehetünk. –mondtam és utoljára még hátra néztem, arra a helyre ahol a szüleimet eltemettük, de valami érdekeset véltem felfedezni, egy személy volt ott, akinek a fején kapucni volt. Gondoltam megérezhette, hogy nézik, mert felemelte a fejét és rám nézett, a szemei furcsán szépek voltak, mintha ezeket a szemeket láttam volna valahol...

    Mindig is sejtettem, hogy valami különleges képességem van. Este eszembe jutott, hogy kit is láttam a temetésen, hogy honnan is ismerem őt, álmodtam vele, az álmomból ismerem. De hogy? Az álmok nem valósak. Megjegyeztem azokat a kéken virító szemeket, lyukat martak belém, azoknak a szemeknek a tulajdonosa ölt meg engem.