1.fejezet

Sziasztok!:) Remélem tetszeni fog nektek a rész, amit hoztam, 

így vasárnap estére! Ha nem láttátok még a trailert, akkor

megtudjátok tekinteni az oldalsávban a trailer című oldalon. :)

Azt is nagyon szépen köszönöm, azoknak, akik jelezték, hogy tetszik az, amit írok! 

Mindenkinek köszönöm, akik feliratkoztak, akik pipáltak stb. 

 "Látó vagyok" 

    Csupán hat éves voltam, amikor az életem megváltozott. Minden a feje tetejére állt. És a legrosszabb, hogy semmit sem tehettem ellene. 

   Emlékszem arra a napra, amikor édesanyám és édesapám belépett az ajtón, és azt mondták, hogy most egy kis időre el kell menniük, de ne aggódjak Grace nénikém vigyázni fog rám. Anyámnak könnyek gördültek le fehér meggyötört arcáról, s apám még a szemembe se tudott nézni. Akkor még nem tudtam miért.

   Elhittem nekik, hogy vissza fognak jönni, és minden ugyan olyan lesz, mint régen. De nem jöttek! 

        Tíz évesen döbbentem rá arra a tényre, hogy semmi se lesz olyan mint régen, a szüleim sosem térnek vissza. Már minden megváltozott! Ahogy körülöttem a világ, vele együtt én is más lettem.

  Egy estétől kezdve rémálmok kezdtek el gyötörni, s nem akartak alábbhagyni. Mindig egy kislány jelent meg bennük aki nagyon hasonlított rám: szőkés-barna haj,  szemei pedig zölden csillogtak, akár az enyémek. Egy sötét helyre volt bezárva, ahol állandóan kínozták. Habár homályos volt az egész, éreztem a lány fájdalmát, egész testemet fura érzés járta át. Féltem aludni,féltem az álmaimtól, még magamtól is féltem. 

  Ahogy nőttem, az álmok velem együtt nőttek, és félelmetesebbek, valóságosabbak lettek. 

Itt állok, fekete ruhában tizenhat évesen, azt se tudom ki vagyok, hogy mi történik velem, ez pedig felkavaró és nyugtalanító érzés. Térjünk vissza kicsit, hogy miért épp fekete ruhában állok? Gyászolok! A szüleim meghaltak. 

Tegnap volt a temetésük. A haláluk okát senki se tudja. Egy erdész talált rájuk az erdőben, és ez volt az egyetlen dolog amit megtudtam. Viszont el gondolkodtam: mit kerestek abban az erdőben? Grace nénikémet  nagyon megviselték a történtek,  sokszor hallom sírni elalvás előtt.

 Én is vele együtt kéne sírjak, de nem megy, egy könnycsepp se jön ki a szememből, mert nem érzek fájdalmat.Végül is miért sírjak? Itt hagytak, egy szó nélkül, számomra ők már halottak voltak ezelőtt kilenc évvel ezelőtt is.

                /Két évvel később/

         Eltelt két hosszú év, és tizennyolc éves lettem! Minden olyan tökéletesnek tűnt,túl  tökéletesnek. Az éjszakáim békések és pihentetőek voltak, nem zargattak már a rettenetes rémálmok, és nem is féltem . Talán ez volt a legjobb dolog, a szüleim halála óta. Grace nénikém is összeszedte magát és boldogan éltük hétköznapjainkat, egészen  addig a napig amíg a szemem láttára ölték meg  az egyetlen szerettemet. 

  Azt se tudtam hogy mit csináljak,mozdulni sem bírtam, csak álltam ott,  farkasszemet nézve a támadóval. Nem moccantam, az a tudat volt bennem, hogy számomra itt  véget ér az élet. Meghalok. De nem így történt. Egy ismeretlen személy , előbukkant a semmiből és lelőtte a férfit. 

Sírni akartam, mert egyedül maradtam és, mert nem maradt senkim. Nevetni akartam a megkönnyebbüléstől, mert még élek. Ahogy néztem a földön fekvő testet, azt aki az egyik pillanatban meg boldogan sütögettet, a másik pillanatban már nem is lélegzik, ekkor tettem fel magamban a kérdést, hogy miért mindig a jó embereknek van ilyen rövid életük. Emberek akik senkinek sem ártottak, s mégis ilyet érdemelnek, miért? A fájdalmat immáron elemésztett. Belém nyilallt, olyannyira, hogy összeestem. 

      Egy kis szobában ébredtem ahol a falak feketére voltak festve, csak pár bútor volt a szobában:egy nagy tükör, egy régi  íróasztal, s pár kopott szekrény.

   A megmentőm, neve Carter Dwight volt. Elhozott engem a menedék helyükre, ahol rajta és a családján kívül, olyan különleges képességgel rendelkező lények éltek, mint amilyen én is vagyok. Igen, most biztos elég furán hangzik, de az biztos, hogy ezek az idegenek,  jobban ismernek engem és a családomat, mint én magam. 

Elmeséltek nekem mindent, ami egyfelől megrázó, de megnyugtató is volt. Azt hogy miért is hagytak el a szüleim,  miért kellett Grace-nek meghalnia, és Carter miért hozott engem ide, de a legfontosabb pedig, hogy miért voltak rémálmaim. Mindent elmondtak, amire a családom nem volt képes. Bíztam ezekben az emberekben, lehet hogy ez hiba volt, de egyszerűen elhittem Carter szüleinek, hogy ami velem és a családommal történt, az nem véletlen. 

    És igen, elfelejtettem bemutatkozni. A nevem: Hanga Sarah Mhon, és egy Látó vagyok.